A hátteremről
A hátterem: szürke alapon fehér. Vagyis ültettem már növényeket a szüleimmel, dolgoztam építőtáborban a füredi kertészetben, tehát ha valaki megmondja, mit kell csinálni, akkor – jelentős segítséggel – elboldogulok a kertben. Viszont ha nekem kell kitalálnom…! Na, ott jön be a totális fehérség, és erre a későbbi bejegyzésekben számos jó példát fogok mutatni, a köz okulása érdekében.
A pici szürke folt miatt viszont megnyertem blogunk szerkesztőségében a „picit szakmaibb jellegű” cikkek készítését. Ígérem, igyekszem majd ennek az elvárásnak megfelelni, és legalább olvasással pótolom a gyakorlati hiányosságaimat, de előre is elnézést, ha lesz néhány tárgyi (vagy növényi) tévedésem, és szívesen veszem a korrekciókat.
Az előzmények
Amikor először hallottam a rádióban a magyarországi közösségi kertekkel kapcsolatos kezdeményezésről, épp vidéken voltam, a szüleimnél. Egy nógrádi kis faluban laknak, a hegyek között. A családi házhoz viszonylag nagy udvar és kert tartozik, de a föld agyagos, és a kert annyira lejtős, hogy szántani csak úgy lehet, ha közben valaki fogja az ekét, be ne dőljön. A sok nehézség ellenére is ragaszkodnak azonban a saját maguk által termelt háztájihoz, mert amit a boltban vesznek, az „nem olyan ízű”. Ez a szemlélet ragadt meg bennem is, de egy sötét, lelakott belvárosi bérház kevés lehetőséget ad a földművelésre. Emiatt lelkesedtem be nagyon, amikor az információ eljutott hozzám, és már akkor megígértem elnéző mosollyal és kissé hitetlenkedő arckifejezéssel reagáló anyukámnak, hogy én ebbe bizony belevágok.
Segítség, nyertem!
Pályáztam, izgultam, nyertem. Örültem, majd végiggondoltam, mibe is vágtam bele. A Kis herceg és a róka tipikus esete – megszelídítettem, felelősséggel tartozom érte. És ennek hatására kellőképpen meg is rémültem. Ijedtemben feladtam egy hirdetést a kedvenc közösségi oldalamon, a barátaim körében: „Heveny kertritisben szenvedők nálam gyógyírt találnak olthatatlan kertészkedési vágyukra, vagyis bébikertemhez garde(n)dam kerestetik!” Jöttek is csőstül a jelentkezők…, akikből végül két fő bizonyult aktívnak – jellemzően a hölgyek, Edit és Ildi. Ezúton is hálás köszönet érte!
Az eddigi tapasztalatok
Amikor a kertbe bepályáztam, pont olyan szakasza volt az életemnek, hogy sokat voltam egyedül munkában is, magánéletben is. Na, ez egy csapásra megváltozott! A levlistán keresztül szinte berobbant az életembe egy közösség – szervezni kell, véleményezni, tenni-venni a kertben. Ha erőfeszítéssel is jár, megnyugtató tartozni valahová.
A másik érzés pedig a fent említett felelősség. Az ember hajlamos könnyen venni dolgokat, ha nincs se kutyája, se macskája… Ezek ugyan még most sincsenek, de miután elültettem a palántákat, kicsit úgy éreztem, mintha szülővé váltam volna. Okosan és szeretettel kell nevelnem a csemetéimet…
(Angyal Szabolcs)
